Az elefánt Afrikába ment

Pénteken többnapos nógatás után végre sikerült eljutnunk a pozsonyi állatkertbe. A kirándulás szépre sikeredett, még ha kissé szomorú is voltam, ugyanis elefánttal nem találkoztam.

A történet egy puzzle-összerakással kezdődött, ahol anyuci nagyban magyarázta nekem, hogy melyik állat micsoda, és hogy a képen látható hely valójában egy állatkert. Ezek után más választásom szinte nem is volt, minthogy kijelentsem: rendben, de akkor én szeretnék ilyet látni. Az összes képen látható állattal. Kedvencem az elefánt lett.
Ezután többnapos nyafogás következett szüleim részéről, benne a legvadítóbb kifogásokkal, hogy miért is nem mehetünk aznap állatkertbe: már sötét van, még korán van, esik az eső, fúj a szél, apukának munkába kell mennie stb. Péntek délelőtt végre ezek egyike sem fenyegetett, így elindult a család az állatkertbe.
A város túlsó részén található állatkertben valóban sok érdekes állatkát láttam, ám azt, amely miatt idejöttem, hiányzott. Az elefántot akármerre is kerestük, nem leltük, végül szüleim azzal a mesével próbáltak megnyugtatni, hogy az ormányos hazament Afrikába, mivel itt nem érezte jól magát. Mivel láttam, hogy sírás és nemtetszésem egyéb eszközökkel történő kimutatása sem oldja meg a helyzetet, beletörődtem kedvenc állatom hiányába, s délben hazaindultunk. Azzal, hogy remélhetőleg legközelebb olyan állatkertbe megyünk, ahol elefántot is látok.

Saját szobában

Tegnap este egy újabb mérföldkövet hagytam magam mögött. Elmentem szüleimtől.
Persze nem örökké és nem is hosszú időre, csak pont egy éjszaka erejéig. Két héttel azután, hogy beköltöztünk somorjai otthonunkba, tegnap este először aludtam a saját szobámban, külön anyukáéktól.
Tegnap délután én magam kértem aputól, vigyük át a kiságyat a gyerekszobába - amelyben a kiságyon, egy szekrényen, funky szőnyegemen és a játékaimon kívül még semmi sincs -, majd este mindenféle ellenkezés nélkül itt aludtam már el. Vacsi után átöltöztem, befeküdtem a kiságyba, apuci pedig elmesélte a malacka és a farkas, majd pedig a sápi, utána pedig a somorjai kakas történetét. Én pedig szép lassan elszenderültem.
Ma Zsófikával is nagy dolgok történtek: először fordult meg. Háton feküdt, s "önerőből" jobbra fordult. Két és fél hónaposan. Nem emlékszem arra, hogy én ilyen korán kezdtem volna.
De hogy én se maradjak el az újításokban a hugica mögött, ma este egy kis meglepetéssel szolgáltam. Míg anyuka Zsófikával volt elfoglalva, apuci pedig az autóból hordta fel a dolgokat, szép csöndben letoltam a harisnyámat és a bugyimat, ráültem a bilire, pisiltem, majd felálltam, megtöröltem a megtörölni valót, a bili tartalmát beleöntöttem a WC-be, majd lehúztam magam után. Anyukáék pedig csak néztek, hogy ez hogyan jutott az eszembe. Hát hogyan? Úgy, hogy már nagy vagyok...

Zsófika megszületett

Ma reggel értesültem a jó hírről, hogy végre megszületett a kistestvérem. Zsófika tegnap este háromnegyed 10-kor jött a világra, ugyanott, mint én - a ruzsinovi kórházban. Még az is lehet, hogy ugyanabban a szobában bőgtünk fel először.
De ami teljesen biztos, hogy mindez ugyanazon a napon történt - június 16-án. Így egyszerre fogjuk ünnepelni a születésnapjainkat.
Hamarosan indulunk a kórházba megnézni a kis csöppséget, így estére várhatóan a fényképeit is felbiggyeszthetem ide. (Apuci asszisztált a szülésnél - csoda, hogy annyi vér láttán nem zuhant össze... -, de csak mobillal tudott fotózni, mert a fényképezőgép elemei felmondták a szolgálatot. Pont a legrosszabbkor. A mobilból pedig nem tudta bejátszani a képeket. Hiába, az idősebb generáció már nem annyira ért a számítógépekhez, mint mi fiatalok...)
Zsófika méretei egyébként az első hírek szerint 3680 gramm és 51 centiméter. És mindehhez gyér fekete haj. Hamarosan saját szememmel is meggyőződhetek róla, ebből mi igaz.:)

Szép húsvétot!

Hamarosan itt a húsvét, így én is elkezdtem készülődni. Tojásokat festek, szokom a vizet és a kölnit. Habár ez utóbbit eddig is nagyon szerettem. Minden, ami krémre, kenőcsre, kence-ficére hasonlít, jöhet. Elvégre (kis)csaj vagyok, nemde?

A tojásokat befestem, majd utaznak velem. Az ünnepekre ugyanis Kassára készülünk, az ottani nagyszülőkhöz. Egy ideig ez lesz az utolsó „messzi“ látogatás, lehet, hogy idén többször már nem is kelünk útra, ugyanis a kis testvérkével állítólag nem lehet ilyen nagy útra indulni. Legalábbis egy ideig nem...

+1

Igen, nyártól többen leszünk. Négyen. Már nem én leszek a legkisebb, én is vigyázhatok valakire. A kistestvérkémre. Akit már most nagyon szeretek. Ha anyuka megengedi - és ő mindig megengedi -, megsimogatom, megpuszilom, meghallgatom, ha kell, segítek neki bekrémezni a kis jövevényt még eltakaró, egyre nagyobb haskót.
Eddig tudtommal csak egy fénykép készült róla. Ezen még nem hasonlít egy kisbabára, de állítólag majd fog. Csak várjam ki. Hát jó.
Második születésnapomra ajándékul kapok tehát egy kis rokont. A nevét még nem tudom, de már várom. Gyere, kistestvér!

Unokatestvérem született

Ma éjszaka, a nap elején, amikor még minden rendes baba és kisgyerek igaz álmát alussza, unokatestvérem született. Egy újabb kis unokatesó. Aki - minő meglepetés -, szintén kislány. Így már négyen vagyunk, kislány unokatestvérek.

Natália, Nati, Natálka fél 2-kor jött világra, s minimálisan egy dologban igen hasonlítunk egymásra: ő is nagyon meg szerette volna már ismerni a nagyvilágot, mert két-három héttel hamarább kéredzkedett ki anyukája haskójából, mint amikorra az orvosok jósolták és várták volna.
Vikinek így kistestvére lett, ami esetleg azzal fog járni, hogy most talán majd kevesebb ideje jut rám. Alig várom, mikor látogathatom meg a kis rokont. Ja, amúgy 2,8 kilót nyomott és 48 centi magas volt a születés pillanatában. Majdnem, mint én. :)
(A fotón épp Vikivel játszom, felettem keresztapa, a boldog apuka.)

Segítség, láz!

Belázasodtam. Nagyon rossz betegnek lenni. Az meg még rosszabb, ha azt sem tudjuk, mi miatt. Tegnap este már kissé meleg voltam, ma délelőtt 9-kor pedig már 38 és fél fokos lázam volt. Nagyjából úgy érzem magam, mint ezen a képen, amely szombaton, az „osztrák út“ alkalmával készült. Akkor még távolról sem voltam beteg, csak melegem volt, izzadtam, fáradt voltam, nem akaródzott és nem tudtam elaludni. Mint most. Csak ezúttal nem az Escort kombiban, hanem otthon. Segítség! Én az a boldog, nevetgélő kislány akarok lenni, akit megismerhettetek személyemben.

Persze, tudom, egy „kis“ láz miatt még nem dől össze a világ. Egy esetleges betegség miatt sem. Csak számomra ez kissé ismeretlen helyzet, eddig csak egy-kétszer volt hőemelkedésem – fogaim miatt –, mely viszont gyorsan el is tűnt. Most aligha ez az ok. Az elmúlt két-három hétben négy fogam is tolakodni kezdett, ezek nagy része már kint is van. Lázam pedig ezek miatt eddig nem volt.
Rossz betegnek lenni. Rossz lázasnak lenni. Remélem, nem tart sokáig.

Sógoréknál jártunk

Hosszabb idő után újra kirándulni mentünk. Ha nem számítom a kassai utakat (apuka szerint "hazaruccanásokat"), akkor utoljára tavaly augusztusban kirándult egyet a család. Ezuttál a szomszédos Ausztriába, ahogy mondani szokás, a sógorokhoz ruccantunk át.
Délelőtt 9 körül indultunk, anyukáék egy határmenti kis körutat terveztek be. Először a Hainburg nevű város melletti hegyet másztuk meg (autóval, a tetején parkoló is volt), melynek tetejéről az egész környéket be lehetett látni. Pozsony, Dévény, Hainburg, a Duna, Morvamező, ameddig csak a szem ellát.
Onnan aztán Schlosshofba mentünk. Ez egy morvamezei kis település, amely leginkább a határában elterülő kegyetlen nagy kastélyról ismert. Ott akár egy egész napot el lehetne tölteni, de mivel szüleim egészen realisztikusan felmérték, hogy engem a kastélylátogatás mint olyan még nem sűrűn fog érdekelni, ezért inkább az uradalom állatvilágával ismerkedtünk.
A szúnyogokon kívül - amiből éppen elég van itthon is - láttam pávát, lovacskákat, kecskegidákat, magyar marhát. Most mondhatnánk, hogy emiat nem kellett volna Ausztriába utazni, magyar marhából van elég nálunk vagy a szintén szomszédos Magyarországon is. De ez nem ilyen marha volt, ez igazi állat, igazi szarvasmarha. Hungaricum, melyet egy osztrák faluban kellett megismernem...
Schlosshofból az út az egykori római (nagy)városba, Carnuntumba vezetett, mely két jelenlegi osztrák falucska - Bad Deutsch-Altenburg (magyarul Németóvár) és Petronell-Cernuntum - területén és ezek között terült el. Onnan utunk egy idén 200 éve halott zeneszerző szülőfalujába vezetett. Jesepf Haydn szülőházában láthattam: egyvalami szinte ugyanúgy néz ki évszázadok óta: a kis csöppségek bölcsője. :)
A sógoréktól egyenesen apuka sógorához vezetett az út, ahol késő délután egy kertipartin vettünk részt. Az állatokkal történő ismerkedés itt is folytatódott tovább, cicákat és kutyákat simogattam, majd finom gulyáslevest ettem. A tartalmas nap végén pedig zokszó nélkül aludtam el. A maximalisták hozzátennék: ahogy egy jó kislányhoz illik...:)

1

Ma kora reggel egyéves lettem. 2008 egyik szép, június közepi vasárnapján, miközben a csehek éppen kizuhanni készültek a foci Eb-ről, a ruzsinovi kórház felé robogott velem - aki akkor még anyuci hasában lakott albérletben - egy Ford Escort. Akkor még sem én, sem a "kirímedt" szülők (ők három héttel későbbre vártak) nem tudták, hogy másnap hajnalban már itt leszek velük.

Azóta pontosan 365 nap telt el, ebből 4 éjjelt a kórházban töltöttem, a maradék idő nagy részét pedig otthon. 6 éjjel anyukám nélkül aludtam, ezek a napok apukának külön élményt jelentettek.
Fél évesen elkezdtem enni, mára már gyakorlatilag mindent megeszek, és nem is akármilyen mennyiségben. Szüleim és nagyszüleim azt mondják, jól papáló kislány vagyok. (Még a spenótot is megeszem... Még.) Fél évesen ültem, habár magamtól felülni még most sem nagyon akaródzik. Az utóbbi hetekben elkezdtem járkálni - igaz, még legalább egy segítő kézbe kapaszkodva -, s remélem, hogy napokon belül már magam fogok lépkedni.
Egy évvel ezelőtt egy 49 centi magas, 2,9 kilós baba voltam ilyenkor. Most egy 75 centi magas és 10 és fél kilós kislányként mosolygok a világra. S izgulva várom, mi mindent fogok még megismerni a következő, reméljük nagyon sok esztendőben.

Eszünk

Előző blogbejegyzésem végén feltettem a költői kérdést: ha szépen tudok már csücsülni és megvan az első fogam is, mi a következő lépés? Azok tippeltek jól, akik az evésre gondoltak.
Eddig első látásra meglehetősen unalmas volt a napi étlapom, de én élveztem: tej, tej és tej. Anyatej minden mennyiségben. És minőségben is, tegyük hozzá, hiszen a pontos összetevők mindig aszerint változtak, anyuci mit evett aznap. Így néha jól megfacsarta a gyomromat, néha viszont nagyon jól elaltatott a tejecske. Karácsony napján viszont ezen a téren is nagy változások álltak be.
December 25-én elfogyasztottam életem első nem anyatej-jellegű étkét. Krumplikásával kezdtük. Másnap pedig megint ugyanaz volt a menü. Határozottan állíthatom, hogy az anyatejhez képest ez nagy visszalépés volt, de őszintén tegyük hozzá – ha Kinder-csokit kapnánk, az jobban ízlene attól az ételtől, melynél másat még nem ismertünk? Aligha. A burgonya után jött a sárgarépa, majd a rémes kinézetű brokkoli, pár nap után pedig már mixeltünk is: sárgarépa, krumpli, husi. Csibe és pulykahús.
Az elején nem nagyon tetszett az újítás, de egy hét után már beláttam, nincs más választásom. Vagy megeszem az új kajákat, vagy megetetik velem. Azóta viszont már jobbízűen papilok, anyuka büszke lehet rám.

Sűrű napok - ülök, nő a fogam, itt a karácsony

Az elmúlt napokban annyi minden történt velem, amennyi már hosszú hónapok óta nem. Először is itt a karácsony – születésem óta még nem éltem meg ilyen felfordulást! Az ünnep jeleként a felnőttek még az ebédlőbe is beraktak egy fát – mintha kint nem lenne belőlük elég. A fa alá pedig szerda este ajándékok kerültek, melyek egy részét én kaptam. Állítólag a Jézuska hozta, habár én senkit sem láttam. Majd jövőre jobban odafigyelek – a nagyok ugyanis azt mondták, ő minden évben elhozza az ajándékait. Merthogy ez az ő szülinapja. És ilyenkor nem mi viszünk neki ajándékot, hanem ő hoz nekünk. Néha kacifántos ez a nagyok világa...
Mint ahogy minden rendes féléves baba, már én is ülök. És nem is akárhogyan! Az üléssel már két-három hete intenzíven ismerkedek, az elmúlt napokban pedig már nem is kell engem tartani, szekérvárral körberakni, hogy el ne dőljek. Ülök, keményen. Ahogy a nagyok csinálják.:)
A legjobbat pedig a végére: az elmúlt hétvégén eldurrantottam egy igazi nagy meglepetést. Elkezdett nőni a fogam! Elsőnek a jobb alsó metszőfogam mászott elő. A körülöttem élő nagyok szerint ez nagyon hamar történt, a rokon gyerkőcök nagy része erre több mint egy évig várt. Illetve a szüleik vártak rá, ugyanis nekünk babáknak ez csak nyűg. Habár én jól viselem, nem bőgök miatta, nem lázasodtam be, nem kakilom tőle össze magam. Más babák allítólg ilyeneket is szoktak csinálni egy-egy fog megjelenése láttán. Én szüleim szerencséjére nem.
Szépen lecsücsültem, és megvan az első fogam is. Mi lesz, lett a következő lépés? Hamarosan ezt is megírjuk.:)

Féléves lettem

Június 15-én este avacsora után apuka és nagyapa este leültek focimeccset nézni, anyuka és nagymama pedig elvonultak beszélgetni. A csehek már 2-0-ra vezettek a törökök ellen, amikor anyuka megszólalt: fájdalmai vannak. Amelyek nem múlnak. Jó lenne benézni a kórházba, hátha... Közben Arda Turan 15 perccel a lefújás előtt szépített, mi pedig beültünk a kocsiba. A biztonság kedvéért elindultunk Pozsonyba. Terézke a haskóban, a csehek a negyeddöntőben.
Felértünk, anyukát kivizsgálták és bent fogták. Állítólag még nem fog szülni, semmi gond, majd három hét múlva, ahogy tervbe van véve. Időközben az ügyeletes orvos és Nihat Kahveci úgy döntöttek, változtatnak a dolgok állásán. Terézke megszületett, a törökök pedig továbbjutottak.
Ma hajnal 3 óra 45 perckor telt el hat hónap azóta, hogy először hallattam a hangomat. A 2,9 kg kilós és 49 centi magas kis Terézkéből fél év alatt 8 kilós és 63 centi magas nagylány lett. Eddig hál Istennek egészséges vagyok, szüleim pedig nagyon örülnek nekem. Kell ennél több?

Ellenségem, a szúnyog

Zúgnak. Amint ránk borul a sötétség, búgnak. Vadászni indulnak. Csak arra várnak, hogy kényelmesen ágyikónkba huppanjunk, lekapcsolódjon fejünk fölött a villany és jönnek. Van úgy, hogy nem is egyedül.
Még csak pár hónapja vagyok a világon, de egy nagy ellenséget már sikerült találnom. Vagy ő talált meg engem? Szőrös, vékony kis dög, mely friss, üde, fincsi, B-negatív típusú véremet issza. Immáron hónapok óta.
Szüleim mindent megtesznek, hogy kiirtsák, ám ez szinte lehetetlen. Mindig találni egyet-egyet, amely túlél mindenféle gyilkolászást és az éj leple alatt, monoton hangon búgva támadásba lendül. A hozzám hasonló babák pedig ilyenkor szinte védtelenek. Emberek: irtsátok ki a férgeteket!

Névadó, avagy egy kis retró

Múlt héten megtartották „szocialista keresztelőmet“ is, amit más néven névadásnak is hívnak. A községi hivatal minden évben két-három alkalommal meghívja az újszülötteket és szüleit egy hivatalos akcióra, ránk most került sor. Összeröffent 13 baba – köztünk egy ikerpár is –, hogy meghallgassuk a polgármester néni szép beszédét, az ovisok kultúrprogramját, majd végül kapjunk egy virágot és kétezer koronát. Mert megszülettünk.
A rendezvényre délután kettőkor került sor a hivatal esketőtermében. Annak idején a szociban itt kötöttek hivatalosan esküt az egybekelendők, mivel a templomi csak amolyan „magánakciónak“ számított. A terem ennek megfelelően elég szoci kinézetű is volt. Kettőkor, mikor már minden baba, mama és papa (belőlük is eljött néhány) elfoglalta a helyét, bebaktatott a helységbe három néni. Az egyik a lemezlovas szerepkörében (a sarokban lévő hifin indította be a zenei aláfestést), a másik a „műsorvezető“ szerepében (ő úgy nézett ki, mint akinek megették a reggelijét), középütt pedig a polginéni. Ő mondott egy beszédet is, majd sorban kihívták a szülőket, írják be magukat az emlékkönyvbe és vegyék át a kétezer koronát tartalmazó borítékot – közben a szignójukat firkantó szülő babáját átvette a polginéni (így engem is), valószínűleg azért, hogy meggyőződjön, nem vagyunk műanyagból… A pénz mellé kaptunk egy szoci kinézetű szegfűt is – ezzel teljessé vált a retrófíling, habár a nekünk jutó szekfű nem vörös, hanem fehér volt –, majd végezetül az ovisok előadtak néhány számot. Kellemes kis lötyögés volt.:)
Még egy érdekes jelenségre felfigyelhettem. A szülők, annak ellenére, hogy majdnem mind beszéltek magyarul, babakollégáimmal szlovákul kommunikáltak – ezen nagyon elcsodálkoztam. Mintha a kis pofiknak nem lenne joguk megismerniük felmenőik anyanyelvét. Az ovisok szintén szlovákul szavaltak, a három hivatali néni pedig szintén csak szlovákul beszélt hozzánk (pedig állítólag ők sem szlovákoknak születtek). Apuci „mély“ latinismeretével erre azt mondaná: sic transit gloria mundi. A fene tudja, mit jelent ez, de majd talán egyszer megtanulom én is…

Margóra - szavazás

Csupán megjegyezném, hogy már csak négy napig lehet szavazni blogoldalamon (aztán persze lehet, hogy bevetem az ismert trükköt és meghosszabítom az „akciót“, de erre senki se vegyen mérget). Ez az első szavazás, melyet ide felbiggyesztettem. A kérdés egyszerű: meglátogattál már engem?

Aki nem tudja, hol lehet szavazni, nézzen a monitora bal oldalára, a képem („Kukucs! :)“ felirattal) alatt megtalálja. Köszönöm! :)

Nagylánynak kiságy

Növök, fejlődök. Ez egy megkérdőjelezhetetlen tény. Ennek egyik legújabb tanúbizonyságát a hétvégén tapasztalhattam meg - s nem csak én, de szüleim pénztárcája is.:) Lassan kinövöm bölcsimet, így szüleim kiságyat voltak kénytelenek venni. Szombaton elmentek a svéd bácsi által üzemeltetett bútorboltba, ahol megvették új fekhelyemet. Még aznap összeszerelték és ki is próbálhattam. De csak pár perc erejéig, mert a matracot a használati utasítás alapján ki kellett tenni 24 órára a friss levegőre. Vasárnap estétől viszont már az új ágyikómban alszom.:)

Kassai látogatók

Az elmúlt hétvége gazdag volt az eseményekben. Nagy nap volt a kassai nagyszülők számára is, akik először láthattak engem újra élőben a keresztelőm óta.
Pénteken érkeztek – stílusosan repülővel – Pozsonyba, majd nyomban este meg is néztek engem egy röpke látogatás keretében. A féli dédnagymamál aludtak, ám szombaton is velem játszottak, majd vasárnap egy ebédre voltak hivatalosak a dédivel együtt. Érdekes volt látni, mennyi élő ősöm van még. Azt hiszem, ezt a tényt jól meg kell becsülnöm! Négy nagyszülő, három dédszülő. Ja és persze a két szülő. Nem sok babábak adatik ez így meg.
A kassai nagyszülők játszottak egy jót velem, s úgy éreztem, ha tehették volna, haza is vittek volna engem.:) Csak pechükre apuka csomag nélküli repjegyet rendelt nekik, a fedélzetre pedig legfeljebb 5 kilós pakkot lehet felvinni. Én pedig már több mint 6 kilót nyomok...:)

Ui: fotóalbumom természetesen folyamatos frissítés alatt áll.

Nulla egész három szakaszos

Így fogom majd néhány év mulva tanulni az alapiskolában annak a számnak a megnevezését, melyet 0,3333333333-nak jelölünk. Nem egy tized, tehát tizedes, sem egy század és így százados, de egyenesen egy egész szakasz hármas a tizedesvessző mögött, és valószínűleg ezért lett végül szakaszos a magyar elnevezése. Vagyis egy szakasz több, mint egy tized vagy egy század?...
A lényeg, ma pontosan ennyi éves lettem. Vagyis négy hónapos. Eddigi sikereim: megtanultam gagyogni, mosolyogni, jó nagyokat nyáladzani, éjszaka kitartóbban zaklatni szüleimet. Kaptam fülbevalót – és hozzá átlőtt füleket. 2,9 kilóról (ami a kórházból történő hazaengedésem pillanatában már csak 2,7 kg volt) 6,6 kilósra nőttem. Vagyis híztam. De ilyenkor ezt még lehet.:) Emellett pedig gazdagabb lettem két védőoltással. És sok-sok mosollyal és szép szóval, melyeket az engem meglátogató bácsiktól és néniktől kaptam.
A tegnapi nap sem múlt el esemény nélkül, ugyanis tegnap ünnepeltem életem első névnapját. Utólag is: éljenek a Teréziák!:)

Boldog születésnapot!

Én még csak hónapokban számolom földi ittlétem idejét – illetve az az időt, mióta kiengedtek a mindent eltakaró nagy haskóból –, mások már években. Sok-sok évben. Szinte belegondolni is furcsa, milyen lehet az, ha valaki 20, 45 vagy 76 éves. Én meg itt pöttöm alig négy hónaposan (vagyis 0,33 évesen) motyorgok magamnak a bölcsőben. S milyen meglepő vagy mégsem, de tény: így is körülöttem forog a világ. Hm, vajon meddig?...

Ezt a hosszú apropót csak azért vetettem képernyőre, hogy leírhassam az elmúlt hétvége egyik fő eseményét: szombaton anyukám években számított mérföldkőhöz érkezett. Már több mint negyedszázada van ezen a világon. Én ezúton is szívből gratulálok neki: további boldog és sikeres negyedszázadokat anyuka! És minden kisterézkének ilyen jó anyucikát kívánok!:)

Újabb képek a neten!

Büszkeséggel jelenthetem, hogy apukámnak sikerült magát végre kimotyognia, és több hetes szünet után újabb képeket tett fel rólam az internetre. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy úgy tűnt, vírusos lehet a fényképezőgép memóriakártyája, de lehet, hogy ezt csak apukám találta ki, hogy „megmagyarázza“, miért késett ennyit a fotók felcsapásával...) Ezeken a képeken továbbra is olyan jól mutatok, mint a korábbiakon.:)

Emellett elárulhatom: újabb meglepetéssel készülünk az irántam érdeklődők számára, de hogy pontosan miről lesz szó, az maradjon még titok. Máskülönben nem lenne meglepetés.:)
A képek a megszokott helyen érhetőek el - itt.