Végre anyukával, végre otthon!

A tegnap nagy nap volt. Újra. Most olyan érzésem van, minden nap nagy nap - azelőtt kilenc hónapig csak vegetáltam a haskóban, néha megrugdostam anyucit, a szülők megsimogattak, beszéltek hozzám, az orvos nénik és bácsik mindenféle műszerekkel összetapizott (így is kitoltam velük, mert direkt úgy fordultam, hogy ne lássák, mi leszek:)), de alapjában véve unalmas volt az egész. Most meg pár nap alatt több történik velem, mint egész eddigi életem során!

Hétfőn megszületett, tegnap pedig már egész nap az anyukámmal lehettem. Kora reggeltől. És ő teljesen meg volt lepődve, hogy milyen rendes kisgyerek voltam - mintha nem az lenne a dolgom!:) No jó, leszek én még huncut is, de alapvetően azt várják tőlem, hogy jó legyek. Papáljak és csucsuljak. Én meg ezt is csináltam – három óránként szoptam egy jót, utána meg alukáltam. Anyuci este nem győzött dícsérni apukámnak, milyen jó voltam egész nap. Bizony, bizony, addig örüljetek, míg ilyen vagyok! Lesz ez még durvább is...:)
A tegnap tehát ilyen heppisen telt, ma pedig egy újabb kis csoda jött életemben. Hazamehetek!:) Eddig csak beszédből hallottam, milyen az otthon, a mi kis otthonunk, most viszont tulajdon két szép kék szememmel is megtekinthetem. A nagybácsim visz haza, mert apuka délben még dolgozik, de már alig várom, hogy meglássam, hol is fogok lakni. Remélem, sokkal szebb lesz, mint a kórház unalmas fehér falai.:) Következő bejegyzésemet már az otthoni gépünkről írom.:)
Végre otthon!