Juppi, egy hónapos vagyok!

Szerdán megünnepeltem életem első születésnapját. Na jó, természetesen nem vagyok még olyan vén – egy éves! –, csak egy hónapos, de azért ez is már szép kis kerek kor, amit illik megünnepelni. Mivel tortákat és sütiket állítólag még nem papálhatok, be kellett érnem az anyatejjel. Látszólag már kezd kicsit uncsi lenni, hogy minden nap ugyanaz a felhozatal, de én egyenlőre elégedett vagyok vele. Ízlik. Mindent, amit anyuka kitermel nekem, megiszok. Az utolsó cseppig.
Az elmúlt napokban volt pár látogatóm is, lassan kezdenek csordogálni az újabb érdeklődők. Habár az okosok szerint az első hat hétben még nem nagyon kéne látogatókat fogadnom. Vasárnap a szüleim „bemutattak“ a falunak is, másfél óráig kocsikáztunk kint. Pár perc után annyira belefáradtam az útazásba – pedig nem is én toltam a kocsit –, hogy átaludtam az egész kiruccanást. Szerdán aztán eljött a nagy nap! Apuka egy fehér rózsával lepett meg engem, melyet decensen mellém tett az ágyikómba – még jó, hogy álmomban nem forgolódok, mindjárt beleakadtam volna. Állítólag anyuka is kapott egyet, de én azt nem láttam. Ő már szokott álmában forgolódni, így az ő rózsáját nem az ágyba rakták. Hát mit mondjak, milyen érzés egy hónaposnak lenni? Semmi különös, de örülök, hogy nekem is részem lett valami ilyesmiben. Riasztó viszont belegondolni, hogy vannak, akik már többszázszor magasabb kort is megéltek! (Anyuka például 297 hónapnál, apuka pedig már 343-nél tart! Hogy a nagyszülőkről már ne is beszéljünk...) Ennyire vének már?:) Én még nem akarok megvénülni!