Orvosoknál jártunk

A napokban kicsit kimozdultam otthonról. Na nem egyedül, vittem a szüleimet is. Vasárnap elkocsikáztunk a helyben lakó dédszüleimhez – sokmindenre nem emlékszem ebből a látogatásból, mert a szüleim az előszobában hagytak a kocsiban, én meg bosszúból végigaludtam a vendégeskedést. A dédik nyomban hozzá is fűztek, a „kicsi tiszta olyan, mint az Ivettka volt“ – kicsi alatt itt engem kell érteni, Ivettka pedig az anyukám –, betolják és ő szépen végigalussza az egész ittlétet. Na de kérem én, mit kell ezen csodálkozni? Én egy kulturált, jó baba vagyok, aki nem csinálja fölöslegesen a bordelt!

Tegnap orvos bácsinál és néninél jártunk. Apuci emiatt szabadságot vett ki, hogy autóval tudjon minket szállítani. Délelőtt Bazinba mentünk, ahol az ortopédorvos bácsi megnézte, nem lesz-e csípőficamom. Nem lesz. Anyukámék szépen pelenkáznak, minden rendben. Délután aztán újra gépkocsiba ültünk és irány Szenc, az én személyes orvosom! A néni megnézett, megmért – figyelem!, már 3 700 grammot nyomok! – és elmondta, amit már régen tudok: minden rendben van velem, egészségesen fejlődök. Csak így tovább! Az utóbbi napokban egyébként – amint a kép is elárulja – kissé kipattogtam. Orvos néni azt mondta, ez ilyenkor természetes, nem kell megijedni. És hát a meleg is megteheti a magáét.

Juppi, egy hónapos vagyok!

Szerdán megünnepeltem életem első születésnapját. Na jó, természetesen nem vagyok még olyan vén – egy éves! –, csak egy hónapos, de azért ez is már szép kis kerek kor, amit illik megünnepelni. Mivel tortákat és sütiket állítólag még nem papálhatok, be kellett érnem az anyatejjel. Látszólag már kezd kicsit uncsi lenni, hogy minden nap ugyanaz a felhozatal, de én egyenlőre elégedett vagyok vele. Ízlik. Mindent, amit anyuka kitermel nekem, megiszok. Az utolsó cseppig.
Az elmúlt napokban volt pár látogatóm is, lassan kezdenek csordogálni az újabb érdeklődők. Habár az okosok szerint az első hat hétben még nem nagyon kéne látogatókat fogadnom. Vasárnap a szüleim „bemutattak“ a falunak is, másfél óráig kocsikáztunk kint. Pár perc után annyira belefáradtam az útazásba – pedig nem is én toltam a kocsit –, hogy átaludtam az egész kiruccanást. Szerdán aztán eljött a nagy nap! Apuka egy fehér rózsával lepett meg engem, melyet decensen mellém tett az ágyikómba – még jó, hogy álmomban nem forgolódok, mindjárt beleakadtam volna. Állítólag anyuka is kapott egyet, de én azt nem láttam. Ő már szokott álmában forgolódni, így az ő rózsáját nem az ágyba rakták. Hát mit mondjak, milyen érzés egy hónaposnak lenni? Semmi különös, de örülök, hogy nekem is részem lett valami ilyesmiben. Riasztó viszont belegondolni, hogy vannak, akik már többszázszor magasabb kort is megéltek! (Anyuka például 297 hónapnál, apuka pedig már 343-nél tart! Hogy a nagyszülőkről már ne is beszéljünk...) Ennyire vének már?:) Én még nem akarok megvénülni!

Keresztény lettem

Vasárnap keresztény lettem. Ez volt életem egyik következő fontos állomása. Az ünnepségre megjöttek a távolabbi nagyszüleim is, és egy rakás olyan bácsi és néni látott és fogdosott össze aznap, akikről addig azt sem tudtam, hogy léteznek. Nagy a rokonság.:)

Péntek délután megjöttek a kassai nagyszüleim, a nagybácsimmal és a potenciális nénikémmel együtt. Megnéztek, megsimogattak, rámcsodálkoztak, örültek nekem – mondhatnánk: semmi új a nap alatt. Így kell ezt az újszülöttekkel. Szombat délután szintén ellátogattak hozzám, majd vasárnap már feje tetejére állt a ház. Fél egykor megejtettük a keresztelőt, és hogy a kissé már elbizakodott szüleimet (akik azt hiszik, én nagyon jó baba leszek) móresre tanítsam, a szertartás nagy részét végigbőgtem. Persze, nem magától jött az ötlet, nyomott az általam frissen kiprodukált kaki a pelusban – de hát mitől bőgjön a gyerkőc, ha nem ettől?
A keresztelő után hazamentünk, én az egyik szobába, a vendégek a másikba. Anyuci megetetett, én pedig szinte végigaludtam az egész délutánt. Közben megdajkált a féli dédnagymamám is – akit szintén most láttam először –, megszeretgéltek a keresztszüleim, nagybácsikáim... Szóval jutott nekem a jóból aznapra éppen elég.:)
Hétfőn aztán visszazökkentünk a hétköznapokba. Apuci munkában, anyuci otthon velem. Én pedig már hangosabban tudok bőgni, mint az első két héten. És ha valami baj van, már nem csak az orrom alatt motyorgok, nagyon is hangot adok nemtetszésemnek: „enni akarok“, „bekakáltam“, „fáj a haskóm“! Egy szó mint száz: igazi kisbaba lettem. Hopp, hogy el ne feledkezzünk róla: igazi keresztény kisbaba lettem.:)