Szép húsvétot!

Hamarosan itt a húsvét, így én is elkezdtem készülődni. Tojásokat festek, szokom a vizet és a kölnit. Habár ez utóbbit eddig is nagyon szerettem. Minden, ami krémre, kenőcsre, kence-ficére hasonlít, jöhet. Elvégre (kis)csaj vagyok, nemde?

A tojásokat befestem, majd utaznak velem. Az ünnepekre ugyanis Kassára készülünk, az ottani nagyszülőkhöz. Egy ideig ez lesz az utolsó „messzi“ látogatás, lehet, hogy idén többször már nem is kelünk útra, ugyanis a kis testvérkével állítólag nem lehet ilyen nagy útra indulni. Legalábbis egy ideig nem...

+1

Igen, nyártól többen leszünk. Négyen. Már nem én leszek a legkisebb, én is vigyázhatok valakire. A kistestvérkémre. Akit már most nagyon szeretek. Ha anyuka megengedi - és ő mindig megengedi -, megsimogatom, megpuszilom, meghallgatom, ha kell, segítek neki bekrémezni a kis jövevényt még eltakaró, egyre nagyobb haskót.
Eddig tudtommal csak egy fénykép készült róla. Ezen még nem hasonlít egy kisbabára, de állítólag majd fog. Csak várjam ki. Hát jó.
Második születésnapomra ajándékul kapok tehát egy kis rokont. A nevét még nem tudom, de már várom. Gyere, kistestvér!

Unokatestvérem született

Ma éjszaka, a nap elején, amikor még minden rendes baba és kisgyerek igaz álmát alussza, unokatestvérem született. Egy újabb kis unokatesó. Aki - minő meglepetés -, szintén kislány. Így már négyen vagyunk, kislány unokatestvérek.

Natália, Nati, Natálka fél 2-kor jött világra, s minimálisan egy dologban igen hasonlítunk egymásra: ő is nagyon meg szerette volna már ismerni a nagyvilágot, mert két-három héttel hamarább kéredzkedett ki anyukája haskójából, mint amikorra az orvosok jósolták és várták volna.
Vikinek így kistestvére lett, ami esetleg azzal fog járni, hogy most talán majd kevesebb ideje jut rám. Alig várom, mikor látogathatom meg a kis rokont. Ja, amúgy 2,8 kilót nyomott és 48 centi magas volt a születés pillanatában. Majdnem, mint én. :)
(A fotón épp Vikivel játszom, felettem keresztapa, a boldog apuka.)

Segítség, láz!

Belázasodtam. Nagyon rossz betegnek lenni. Az meg még rosszabb, ha azt sem tudjuk, mi miatt. Tegnap este már kissé meleg voltam, ma délelőtt 9-kor pedig már 38 és fél fokos lázam volt. Nagyjából úgy érzem magam, mint ezen a képen, amely szombaton, az „osztrák út“ alkalmával készült. Akkor még távolról sem voltam beteg, csak melegem volt, izzadtam, fáradt voltam, nem akaródzott és nem tudtam elaludni. Mint most. Csak ezúttal nem az Escort kombiban, hanem otthon. Segítség! Én az a boldog, nevetgélő kislány akarok lenni, akit megismerhettetek személyemben.

Persze, tudom, egy „kis“ láz miatt még nem dől össze a világ. Egy esetleges betegség miatt sem. Csak számomra ez kissé ismeretlen helyzet, eddig csak egy-kétszer volt hőemelkedésem – fogaim miatt –, mely viszont gyorsan el is tűnt. Most aligha ez az ok. Az elmúlt két-három hétben négy fogam is tolakodni kezdett, ezek nagy része már kint is van. Lázam pedig ezek miatt eddig nem volt.
Rossz betegnek lenni. Rossz lázasnak lenni. Remélem, nem tart sokáig.

Sógoréknál jártunk

Hosszabb idő után újra kirándulni mentünk. Ha nem számítom a kassai utakat (apuka szerint "hazaruccanásokat"), akkor utoljára tavaly augusztusban kirándult egyet a család. Ezuttál a szomszédos Ausztriába, ahogy mondani szokás, a sógorokhoz ruccantunk át.
Délelőtt 9 körül indultunk, anyukáék egy határmenti kis körutat terveztek be. Először a Hainburg nevű város melletti hegyet másztuk meg (autóval, a tetején parkoló is volt), melynek tetejéről az egész környéket be lehetett látni. Pozsony, Dévény, Hainburg, a Duna, Morvamező, ameddig csak a szem ellát.
Onnan aztán Schlosshofba mentünk. Ez egy morvamezei kis település, amely leginkább a határában elterülő kegyetlen nagy kastélyról ismert. Ott akár egy egész napot el lehetne tölteni, de mivel szüleim egészen realisztikusan felmérték, hogy engem a kastélylátogatás mint olyan még nem sűrűn fog érdekelni, ezért inkább az uradalom állatvilágával ismerkedtünk.
A szúnyogokon kívül - amiből éppen elég van itthon is - láttam pávát, lovacskákat, kecskegidákat, magyar marhát. Most mondhatnánk, hogy emiat nem kellett volna Ausztriába utazni, magyar marhából van elég nálunk vagy a szintén szomszédos Magyarországon is. De ez nem ilyen marha volt, ez igazi állat, igazi szarvasmarha. Hungaricum, melyet egy osztrák faluban kellett megismernem...
Schlosshofból az út az egykori római (nagy)városba, Carnuntumba vezetett, mely két jelenlegi osztrák falucska - Bad Deutsch-Altenburg (magyarul Németóvár) és Petronell-Cernuntum - területén és ezek között terült el. Onnan utunk egy idén 200 éve halott zeneszerző szülőfalujába vezetett. Jesepf Haydn szülőházában láthattam: egyvalami szinte ugyanúgy néz ki évszázadok óta: a kis csöppségek bölcsője. :)
A sógoréktól egyenesen apuka sógorához vezetett az út, ahol késő délután egy kertipartin vettünk részt. Az állatokkal történő ismerkedés itt is folytatódott tovább, cicákat és kutyákat simogattam, majd finom gulyáslevest ettem. A tartalmas nap végén pedig zokszó nélkül aludtam el. A maximalisták hozzátennék: ahogy egy jó kislányhoz illik...:)

1

Ma kora reggel egyéves lettem. 2008 egyik szép, június közepi vasárnapján, miközben a csehek éppen kizuhanni készültek a foci Eb-ről, a ruzsinovi kórház felé robogott velem - aki akkor még anyuci hasában lakott albérletben - egy Ford Escort. Akkor még sem én, sem a "kirímedt" szülők (ők három héttel későbbre vártak) nem tudták, hogy másnap hajnalban már itt leszek velük.

Azóta pontosan 365 nap telt el, ebből 4 éjjelt a kórházban töltöttem, a maradék idő nagy részét pedig otthon. 6 éjjel anyukám nélkül aludtam, ezek a napok apukának külön élményt jelentettek.
Fél évesen elkezdtem enni, mára már gyakorlatilag mindent megeszek, és nem is akármilyen mennyiségben. Szüleim és nagyszüleim azt mondják, jól papáló kislány vagyok. (Még a spenótot is megeszem... Még.) Fél évesen ültem, habár magamtól felülni még most sem nagyon akaródzik. Az utóbbi hetekben elkezdtem járkálni - igaz, még legalább egy segítő kézbe kapaszkodva -, s remélem, hogy napokon belül már magam fogok lépkedni.
Egy évvel ezelőtt egy 49 centi magas, 2,9 kilós baba voltam ilyenkor. Most egy 75 centi magas és 10 és fél kilós kislányként mosolygok a világra. S izgulva várom, mi mindent fogok még megismerni a következő, reméljük nagyon sok esztendőben.

Eszünk

Előző blogbejegyzésem végén feltettem a költői kérdést: ha szépen tudok már csücsülni és megvan az első fogam is, mi a következő lépés? Azok tippeltek jól, akik az evésre gondoltak.
Eddig első látásra meglehetősen unalmas volt a napi étlapom, de én élveztem: tej, tej és tej. Anyatej minden mennyiségben. És minőségben is, tegyük hozzá, hiszen a pontos összetevők mindig aszerint változtak, anyuci mit evett aznap. Így néha jól megfacsarta a gyomromat, néha viszont nagyon jól elaltatott a tejecske. Karácsony napján viszont ezen a téren is nagy változások álltak be.
December 25-én elfogyasztottam életem első nem anyatej-jellegű étkét. Krumplikásával kezdtük. Másnap pedig megint ugyanaz volt a menü. Határozottan állíthatom, hogy az anyatejhez képest ez nagy visszalépés volt, de őszintén tegyük hozzá – ha Kinder-csokit kapnánk, az jobban ízlene attól az ételtől, melynél másat még nem ismertünk? Aligha. A burgonya után jött a sárgarépa, majd a rémes kinézetű brokkoli, pár nap után pedig már mixeltünk is: sárgarépa, krumpli, husi. Csibe és pulykahús.
Az elején nem nagyon tetszett az újítás, de egy hét után már beláttam, nincs más választásom. Vagy megeszem az új kajákat, vagy megetetik velem. Azóta viszont már jobbízűen papilok, anyuka büszke lehet rám.